Majdnem két hónapon keresztül szurkoltunk Hondurasnak. Ha figyeltétek a blogot, néhány dologban kiokosodhattatok. Kiderült, hogy egy kis országot támogathattok, ahol az élet szopóroller, de a lakói alapvetően vidám emberek. Elmondtuk, hogy a catrachók furcsa dolgokat kajálnak, nekik köszönhetjük a banánköztársaság kifejezést, illetve, hogy a zottani zemberek közül kurva sokan emigráltak New Orleansba. Megismerhettétek a seggrázós táncukat, két odahaza celebként imádott sunnert, a kormányrendeletet, ami arról szólt, hogy a nulla gólt meló helyett nézheti meg a nép, meg egy harminc éves harci eseményt, ami futballháború néven vonult be a történelembe.
Magilla komolyan rábuzdult a focira, azt mondta, legalább a szabályokat lássa élőben, ha már világbajnokság van, amihez érteni illik a Kismakkban, ahol csak miatta tartanak tejturmixot a sok üveges sör meg rövid mellett. Ki is látogatott a kis spanjával a teremből a Pettyesek előrehozott BLASZ meccsére, a Palika bátyja véd a csapatban, és nagyon mondogatta a tag, hogy arcos meccseket nyomnak a bratyóék. Aztán amikor volt valami szabálytalanság miatti bruszt, ahogy ott emberkedtek meg lökdösődtek a játékosok, a kisgyerek elkezdett üvöltözni, hogy arcoljatok, arcoljatok! Magilla meg kérdezte, hogy mi a faszt kiabál, a Palika meg full lelkesen magyarázott, hogy mondja ő, hogy arcoskodnak mindig, arcos egy csapat a Pettyesek. Magilla nyelt egyet, hogy ne csapja meg, aztán hazament a faszba. Nem szereti a focit, ez ott eldőlt.
Ha ezek után még a tökismeretlen labdarúgókra is kiváncsiak voltatok, találkozhattatok a keret tagjaival, és nyomon követhettétek a felkészülésüket, meg a sztárokkal kapcsolatban is képbe kerülhettetek. (Ezek utólag baszott haszontalan információk, ne is kattintsatok bele, csak a rend kedvéért vannak itt.) Volt még poszt a kedvesen béna mezükről, a selejtezők lebonyolításának rendjéről, és a gólnak hörögve örülő tévés szpíkereikről.
Írtunk beharangozókat, hellyel-közzel kommentáltuk a három meccset, csináltunk szurkervideót, de ezek már tényleg annyira lényegtelenek, hogy nem mutatjuk meg őket újra. Hiszen a Bicolor - egyedüliként sajnos ezen a vb-n, rúgott gól nélkül - csont nélkül kiesett a csoportkörben.
A továbbiakban Tibor az angoloknak szurkol, én pedig a közép-, és dél-amerikai foci újdonsült rajongójaként az állva maradt kisebb csapatoknak (Uruguay, Chile, Mexikó, Paraguay). A vb alatt/után amúgy a Tudodmelyik könyvet ad ki, ahol egy bőröndnyi lóvé körül bonyolódik az élet, Dezső is felébred a kómából, meg egy meglepetés is bejátszik.
Addig is köpködjétek a szotymagot, meg dugjátok meg az asszonyt meccs-szünetben!
¡Vamos catrachos!
A nyolcvanas évek elején közel 100000 ember halt meg az El salvadori polgárháborúban. Aki tudott, menekült az országból, több mint egymillióan - vadabb becslések szerint kétszer ennyien - az Egyesült Államokat, azon belül is Los Angelest vették célba. A Rampart körzetben tömegével letelepülőket nem nézték jó szemmel a többségében latin helyiek. A munka híján amúgy is csak tengő-lengő salvadori fiatalokat olyan bandák tagjai basztatták, mint a legnagyobb és legjobban szervezett latino gang, a 18th Street. A gerillaháborúban edződött sűrűbb arcok válaszul megalapították a Mara Salvatruchát (MS-13), minden idők egyik legbrutálisabb bűnbandáját.
Néhány éven belül a Mara Salvatrucha nem csak az USA-ban és El Salvadorban, de Guatemalában és Hondurasban is óriásira nőtt, catracho barátainknál a taglétszám 35-40.000 körül tetőzött. Brutalitásuk nem állt meg a védelmi pénzek kifizetésével problémázó üzlettulajdonosok megcsonkításánál vagy a rivális dílerek nyílt utcán való szitává lövésénél, 1997-ben például a honduraszi elnök, Ricardo Maduro fiát rabolták el és ölték meg, 2002-ben pedig egy buszt rohantak le Tegucigalpában, majd kivégezték mind a 28 utast, köztük 7 gyereket. A nyílt erőszak egyértelmű üzenet volt a kormánynak, mi vagyunk az erő, a törvény, az MS-13-at nem állíthatja meg senki és semmi.
.jpg)
Bombázás, napalm, 3000 halott, 300.000 menekült. Persze nem egy lesgól, vagy brutális becsúszás robbantotta ki a száz órás háborúként is ismert La guerra del futbólt Honduras és El Salvador között, de az 1970-es focivébé utolsó kvalifikációs körének élet-halál meccse volt a gyujtózsinór a két ország között gurigatott puskaporos hordó végén. A srácok csak kihúzták a gyufát.
Noel Valladares (K) 
Még el sem kezdődött a világbajnokság, a Bicolor keretébe 
Hondurasban úgy engedik útjukra az Európába tartó focista-reménységeket, hogy nesze, fiam egy Jézusos medál, hogy megsegítsen, egy marék utcapor, hogy ne feledd, honnan indultál, és egy jégeralsó, hogy be ne fagyjon a segged. Luis Ramos már 19 évesen kipróbálhatta az európai focit, de a Dinamo Zagrebnél nem tudott megmelegedni, így hazament, és szülővárosa élcsapatában, a Club Deportivo Marathónban focizott tovább. Második körben már nem hagyta otthon a cicanacit, az MSK Zilina-FC Nitra-Nyíregyháza állomások után Debrecenben kötött ki. Így lett a szezon második honduraszi BL-résztvevője, pár napja pedig 
Én egy svájci csávót ismertem személyesen, a tagnak olyan volt a gyorshajtás, mint a Krisztus Király Misszionárius Szerzetesrend nővéreinek a double penetration; elég erős szégyenérzettel gondolt volna rá, már ha hallott volna róla egyáltalán, de még csak nem is arról beszélek, amikor emberek betépve és betintázva 160al gyorsulnak sörrel a kezükben lakott területen belül, hanem amikor valaki ötvenes táblánál ötvenkettővel megy. Nem véletlen, hogy ezek a svájciak egy olyan nemzeti hőst bírtak kiizzadni magukból - és még azt is ki kellett találniuk -, akinek a legvadabb cselekedete az volt, hogy 100 méterről leíjjazott egy almát Wilhelm Tell néven.