Honduras harmadik legnagyobb városa az Egyesült Államokban van. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a nemrég frissen beiktatott elnök első útja New Orleansba vezetett. No, meg a számok.
New Orleansban és környékén nagyjából 150.000 hondureño él, ennél többen csak odahaza a fővárosban, és az ipari központ San Pedro Sulában laknak, ami mondjuk evidens, de hogy hogy került a pécsnyi kolónia a Mardi Gras, a dixieland és a kreol konyha városába, arra ismét a banán ad választ. A New Orleans-i Vaccaro testvérek jó érzékkel ismerték fel a századforduló táján az amerikai háziasszonyok csillapíthatatlan banánvágyát, 1902-ben az általuk alapított Standard Fruit and Steamship Company hajója volt az első, ami banánnal jól megrakva befutott a kikötővárosba - egyenesen Hondurasból. Az azt követő szállítmányokkal aztán munkások is jöttek, hiszen kellett a szakértő kéz a kipakoláshoz, fürtosztályozáshoz, meg a többi kuli melóhoz. Az első bevándorlók persze küldözgették haza a képeslapokat, meg aki megtehette, némi lóvét is, az otthoniak meg nyilván sóvárogtak a Coca-Cola meg a Disneyworld után, miközben hol a politikai instabilitás, hol a genyó gyümölcscégek miatt szoptak, de leginkább egyszerre a kettőtől.
Az első komolyabb migrációs hullám azután indult meg, hogy a Hattie hurrikán odacsapott az északi partra és vitt mindent, szárítókötelet, lovat, házat, embert. 1959-ben járunk, az amcsiknál mindenki rágózik, és nyitott tetejű rózaszín autócsodákban furikáznak a csajok, pöttyös szoknyákban, a srácok meg begyűrik a fehér trikót a farmerba, és markolnak egyet a csomagon. Jólét van, meg lazaság. A bevándorlásnál persze az sem utolsó szempont, hogy a napsütés, a páratartalom, a közel trópusi klíma még az otthonihoz képest hideg telekkel is hasonló a hazaihoz, ráadásul Ernesto kuzin is ott van már egy ideje, így értelemszerűen kedvelt célpont lett a város.
A 60-as évek elejére annyi catracho összejött egy rakáson, hogy elnevezték a környéküket El Barrio Lempira-nak (a nemzeti hősről, aki még a XVI. században vezetett egy komoly felkelést a spanyolok ellen). Ekkor indult be a közösségi élet is, egyre másra nyíltak a honduraszi éttermek és bárok. 1962-re odáig jutottak, hogy ők voltak New Orleans legnépesebb spanyol ajkú közössége, az országnak konzulátusa is működött a városban, és megindult a menetrend szerinti repülés San Pedro Sulából.
A nemzeti légitársaságot, a Sasha Airlines-t (Servicio Aéreo de Honduras) a köznyelv ekkoriban viccesen Stay At Home Stay Alive Airline-nak hívta. Haha, repült volna velük a faszom!
A 70-es, 80-as években otthon a szokásos módon váltogatták egymást a választott és önjelölt kormányok, az emberek továbbra is szopóágon voltak, úgyhogy a kivándorlás nem állt meg, New Orleansba költözni lassan olyan lett, mint átcuccolni a szomszéd házba, de közben egyre többen jöttek mindenféle krízisországokból is, mint pl. Haiti, minek okán az amerikai kormány egyre szűkebbre csukta a kaput. A növekedő szigor persze csak azt eredményezte, hogy egyre többen érkeztek és maradtak illegálisan, és éltek a hazatoloncolás rémálmával és zabszemmel a seggükben. Az amcsik csak az otthon 10.000 életet követelő Mitch hurrikán után földönfutóvá vált, és a Mississippi partján kezdett új életben reménykedő catrachók esetében enyhültek meg 1998-ban, de úgy látszik nekik végképp nem volt szerencséjük, mert nem sokkal később onnan meg a Katrina mosta ki őket. Megy a picsa még északabbra, gondolták sokan, és hazafelé vették az irányt.
Persze azért így is sokan maradtak New Orleansban, csak nehéz őket megszámolni, mert a többségük még mindig nem szívesen tenné fel a kezét a névsorolvasásnál.