Bombázás, napalm, 3000 halott, 300.000 menekült. Persze nem egy lesgól, vagy brutális becsúszás robbantotta ki a száz órás háborúként is ismert La guerra del futbólt Honduras és El Salvador között, de az 1970-es focivébé utolsó kvalifikációs körének élet-halál meccse volt a gyujtózsinór a két ország között gurigatott puskaporos hordó végén. A srácok csak kihúzták a gyufát.

Persze korábban sem volt felhőtlen a viszony a szomszédok között, a korábban a honduraszi banánültetvényeket serényen művelő kétszázezer salvadorit az 1968-as földreformmal gyakorlatilag kisemmizték, sőt a biztonság kedvéért ki is utasították Hondurasból.

1969. június 8-án, a kölcsönös izmozás és anyázás hangulatában a salvadori válogatott megérkezett Tegucigalpába, hogy a vb-kvalifikációról döntő ki-ki meccs első felvonásán focizzon egy jót, és szándéka szerint odabasszon a catrachóknak. Persze kikaptak, ha csak szűken is (1-0), de ennyi bőven elég volt a 17 éves Amelia Bolañosnak, hogy bánatában öngyilkos, ezzel pedig rögtön nemzeti hős legyen El Salvadorban. A visszavágó persze az eddigi összes Fradi-Újpestet felülmúlta, a hazai szurkolók hondureñokat lincseltek, szotyiárusokat dobáltak a pályára, és öklömnyi darabokat haraptak ki a stadion beton lelátójából. A válogatott pedig 3-0-ra nyert. Másnap lezárták a határokat és gyakorlatilag teljes harckészültségben készült a két ország az akkori szabályok szerint semleges pályán lejátszandó döntőre. Mexikóvárosban aztán El Salvador 3-2-re nyert és nem sokkal később elszabadult a pokol.

Magáról a háborúról két remek posztot is írtak a szakértő kollégák, tiboru összefoglalója itt, a katpolnak a 40 éves évfordulón megjelent írása pedig ennek a linknek a végén olvasható, remek írások, érdemes elolvasni őket.