Tiborral nem sokat tudtunk Hondurasról, mikor Ernesto egy tökünknek szegezett stukkerral rábeszélt eldöntöttük, ezen a világbajnokságon egy viharvert, csóringer, de minden tekintetben szimpatikus országnak szurkolunk.

Nem bántuk meg, mert a sokszor esetlen, képzetlennek tűnő válogatottjuk önfeláldozóan, szívvel-lélekkel játszott, azaz többnyire védekezett az első két csoportmeccsen, mindvégig szerény de harcos arcoknak tűntek, és olyan sztorikkal jöttek mint a három Palacios, akik a világon először együtt focizhatnak egymásért, a népükért, meg a szerény prémiumért, amit banánköztársaságuk instabil kormánya fel tudott dobni a közhangulat-javító szereplésért cserébe.

Az utolsó csoportmeccs előtt nem latolgatjuk az esélyeket, azt már megtettük itt, de persze kitartóan reménykedünk, mint egyszeri banánszedő akinek műszak közepén vitte el a létráját a Harris hurrikán, hogy kisebb csodával odaérhetünk a legjobb 16 (Miguel esetében az ebédhordó dzsip) köz(el)é(be).

Ma este csapatszimpátiától függetlenül minden catracha rázza majd a seggét (hiszen ez a dolguk, bazz! - Tibor) a loscatrachos blog Honduras népének ajánlott tiszteletadási partiján.

Szeretettel várunk mindenkit, aki eddig is támogatta a Bicolort és azokat is, akik csak most ismerkednek a catracho életérzéssel!

A meccset természetesen élőben kommentáljuk a loscatrachoshu-n.