Minden csapatban az igazi góré a cséká.  Ezt illik annyira komolyan vennie minden valamire való csapatjátékosnak, hogy amíg a péntek esti sörözésnél a csáké nem kúr be, addig neki sem szabad. A pályán pedig neki szabad a leghangosabban ordibálni, és bárkit lebasznia bármiért a csapatból. Ez természetesen egy játékos karizmájából adódik, és csak másodsorban azért mert az ő karján van egy szalag. El tudjuk hát képzelni milyen arc lehet ez a Amado gyerek, aki a világ talán legjobb csapatában a főarc, és nem mellékesen a legtöbbszörös válogatott. A 34 éves középpályás már majdnem olyan sokszor húzta magára a hondurasi mezt, mint komárlaci a nőket, ami nem kis teljesítmény. Ugyanakkor míg lacibá mára csak vén trotty, addig Amado ereje teljében lévő csődör, aki ezt hétről hétre bizonyítja hazája bajnokságában a második legsikeresebb klub, a Motagua színeiben. 

A Mogáj Kálmán volt hozzá mérhető támadó középpályás, gyors, fürge, jól lát a pályán, irányít, igazi vezéregyéniség, de míg a Kálmán mindezt csak mesélte az Arany Bagolyban, negyven fröccs után, addig Amado Guevara képességeiről bárki meggyőződhet, akár a vb során is. Úriemberek nagy tétben ne fogadjanak rá, hogy nem egy olyan megmozdulása lesz a tornán, mint amikor például négyszer megtekeri Piqué-t a tengelye körül, aztán külsővel ad egy akkora indítást, hogy ott menten helybe leszopja magát mindenki, meg Casillas a védőit, amiért azok csodálattal vegyes tehetetlenséggel nézik végig, ahogy a később bemutatandó David Suazo beveri a füle mellett a hálóba a labdát. 

Aztán miután kiszolgálta a társait, bever néhány az alábbi repertoárából: 

Mérget vehet rá mindenki (de ha utólag kérdezik, nem én buzdítottam rá senkit, arra Krisztoferke lesz a tanum), hogy El Lobo, vagyis a Farkas nevét idén egy világ ismeri meg.