Nem lesz ez így jó! Ki fog így szurkolni? Megint elhurcoltak hat kölköt egy tegucigalpai játékteremből, aztán szabályosan kivégezték őket az erdőben, nem messze a Guacerique folyótól. A brutális atakk a folyó vizét duzzasztó Los Laureles gáttól nem messze történt, ez a műtárgy hivatott enyhíteni a főváros állandó vízhiányán. De nem csak a víz és a közbiztonság hiányzik az 1 millió tegucigalpai, és az összesen 7,8 milliónyi hondureñónak, hanem gyakorlatilag minden.
A térség második legszegényebb országában a lakosság közel 60%-a jóformán nincstelen. A gazdaság nem túl diverz, az ország két fő exportcikkéből nálunk már turmixba sem jó, kidobott pöttyös banán, meg a céges konyhákban huszasával főzött vínervalcer kávé lesz, máshol egy kanál cukorban, ízesített szivarban, rákkoktélban, éjjeliszekrényben, vagy egy Fruit of the Loom pólóban lelhető fel nyomokban Honduras.
Nem segít nekik a bizonytalan politikai helyzet sem, még nincs egy éve, hogy az állítólag újraválasztásán ügyeskedő elnököt, Manuel Zeleyát egy szál pizsamában a katonai vezetés megpuccsolta, amit aztán tüntetések, sztrájkok követtek. Így aztán hiába a 2006 óta érvényes szabadkereskedelmi egyezmény (CAFTA), az amcsi invesztorok nem iparkodnak a befektetéseikkel.
Akadnak persze figyelemre méltó kezdeményezések, a banánszedő parasztokat kedvesen kizsákmányoló Dole és Chiquita a CSR jegyében például otthonokat épít a munkásoknak és a fair trade is (kávécserje)-gyökeret vert az országban, ennek ellenére a munkanélküliség elég brutális, háromból egy hondureño nem dolgozik.
Amúgy mi, magyarok a seggünket a földhöz vernénk, ha ilyen fiatal ország lennénk, a lakosság közel 60%-a munkaképes korban van, majdnem 40% 14 év alatti, és csak a maradék 3 nézi naphosszat Fatima és Miguel véget nem érő szerelmi történetét a tévében. Az átlagéletkor 20 év, a fiúk-lányok 90%-a mesztic, a többi indián vagy feka, és csupán minden századik fehér.
Gyakori betegség náluk a bakteriális hasmenés, a hepatitis A és hastífusz, valamint a malária és a dengue-láz, illetve néhány éves adatok mintegy 28,000 HIV-fertőzöttel számolnak, és a szám súlyosan növekszik. Mindezek ellenére a várható élettartam 70 év körül van és egy átlagos mamacita 3,7 gyermeknek ad életet.
Ha a térképen vonalzóval próbálunk húzni egy egyenest a kolumbiai Medellín és mondjuk Los Angeles között, Honduras jó eséllyel alatta lesz, de a cikkcakknál is hasonló eredményt kapunk, ami azt is jelenti, hogy jelentős mennyiségű illegális kábítószer utazik át az országon. Ahol koksz van, ott potyázó partikurvák automata fegyverekkel bőven ellátott gengszterek is vannak, sőt ahogy lenni szokott, menet közben Viviennek az utcákra is leesik egy csinosabb csík, ami a helyi gengeket is térdre kényszeríti aktivizálja. (Dzsaját helyben termelnek a srácok, de jellemzően csak hazai felhasználásra.) A bandázás amúgy a szomszédból (El Salvador) és LA-ből jön házhoz, a hírhedten brutális Mara Salvatrucháról és az MS-18-ról majd egy későbbi posztban mesélek halkan.
Persze Honduras nem csupán a szegénységről, reménytelenségről és bűnözésről szól. A Copán tanúsága szerint a maja kultúra náluk is járt, romot is hagyott, a mindennapos, fülledt bulikon szem nem marad szárazon, ha egy dögös chica igazi seggrázós puntát kezd táncolni az orrunk előtt, lehet jókat raftingolni a hegyi patakokban, meg búvárkodni a Karib-tengerben, és tele szájjal zabálni valami banánlevélbe csomagolt rizses-babos lokálpompost.
Ezekről is lesz szó, csak gondoltuk, kezdjük az alján. Ahogy az apró falvakból, nagyvárosi gettókból indult, most pedig a világbajnokságon pontszerzési eséllyel játszó La Bicolor.
¡Viva La Bicolor! ¡Vamos los catrachos! (Hajrá Honduras! Hajrá hondurasziak!)
(források: CIA, El Heraldo, fotó: Kenneth Garrett, natgeo)
