Hiába a Karib-tenger, meg a trópusi klíma, meg a rengeteg banán, hondurasinak lenni szívás. Ha éppen nincs államcsíny, vagy nem viszi el mindenedet egy hurrikán, még mindig ott a lehetőség, hogy fejbelőnek egy utcai rablásban, vagy drogkereskedő bandák vesznek rá, hogy a seggedben negyed kiló jóféle kolumbiai kokainnal felszállj a Delta 552-es járatára Los Angelesbe.

Június 16-án viszont valószínűleg a csomagtartókba kerülnek az automata fegyverek, az állandó puccskészültségben lévő tábornokok is lazítanak egyet a derékszíjon, és a kávéültetvényeken keccsölőkkel, a Mara 18 bandatagjaival és a banánbárókkal együtt szurkolják végig a La Bicolor 28 év utáni első világbajnoki meccsét Chile ellen. Honduras ott van az idei focivébén, legalább háromszor eljátsszák a nemzeti himnuszukat, és szinte biztos, hogy a csapat gólt is lő majd, amit visszajátszanak a világ számos tévécsatornáján. Szóval hondurasinak lenni nem is akkora szívás.

Miután Tiborral az első pillanatban megszerettük a hondurasi focit, biztosak vagyunk benne, hogy te is megszereted, és nekik szurkolsz majd. Mondom megszereted, és nekik szurkolsz majd. Remélem ez így érthető, kis barátom. Ha nem, akkor majd gyorsan megérted.