Nincs mit szépíteni rajta, Honduras minden köztársaságok legbanánabbika, hiszen magát a kifejezést is a róla mintázott országgal (Anchuria) kapcsolatban használta először 1904-ben O. Henry, amerikai író. Nyilván az instabil, mocskosul korrupt államok korabeli vezetőit sem kellett félteni, de a főgecik, akik a szálakat mozgatták, és szinte mindig jól jöttek ki a buliból, az olyan amerikai vállalatok voltak, mint a United Fruit Company, mai nevén Chiquita.
A képlet viszonylag egyszerű volt, Hondurasban kurva sok a banán és az ananász, Bostontól Seattle-ig meg rengeteg a Miss Greene, aki vitt volna egy fürttel az unokáinak, vagy belesütötte volna a gyümölcstortába, hogy az egyre közelebb levő és egyre falánkabb Európa növekvő igényeit ne is említsük. Az épp' csak felszabadult, csóró catrachók maguk nem sokat tudtak kezdeni a rengeteg banánnal, szállítani is csak a hátukon tudták volna, legfeljebb a határig. A gyümölcsbizniszben megizmosodott United Fruit viszont készséggel jött kizsákmányolni utakat, vasutat, üzemeket építeni, munkát adni a sok szegény parasztnak. Az 1920-as évekre a vállalat ellenőrzése alá került mintegy 650000 hold jóféle föld, az ország termőterületének negyede, övék volt a vasút, az úthálózat, és a legjobb seggű csajokkal is ők kavartak. Az akkori főnök, Sam “The Banana Man” Zemurray mondta egyszer, "Egy öszvér többe kerül Hondurasban, mint egy parlamenti képviselő", ami aztán úgy épült be a céges policybe, hogy a fontosabb szereplőket megvették, a még fontosabbakat pedig befenyítették. Ki mert volna visszaugatni annak, aki kizárólagos joggal értékesíti az ország legfőbb exportcikkének 90%-át?
Voltak persze akik igen, de velük szemben mindig akadt egy lojálisabb, önként jelentkező puccsista tábornok, aki okosabban vezette az országot, mint elődje, ráadásul úgy, hogy az a zöldség-gyümölcsösöknek is tessen. Így jutott hatalomra a katonaember Oswaldo López Arellano is, és tett zsebre 1,25M dolláreszt, és kapott volna még ugyanennyit, ha izibe' megvágja az exportvámokat, de ez esetben bukott a már United Brands Company néven futó mogul, de akkorát, hogy még a cégelnök is "kipottyant" a New York-i iroda ablakából, kicsivel a Bananagate néven elhíresült botrány kipattanása előtt.
Mondhatnánk, hogy a kihajtott, nagygalléros hetvenes évek közepén ez még simán belefért, hiszen mindenki rajta volt a kokszon, meg a diszkóklubok Pina Colada-akcióin és pont szartak arra, hogy kitalálják a corporate responsibility-t, de mára kikoptak az aljas multik és az ő érdekeiknek megfelelően kormányzó kommandanték. Nos, a tavaly elüldözött honduraszi államfőnek, Manuel Zelayának volt egy olyan ötlete, hogy a munkaügyi reformok részeként 60%-kal felemeli a minimálbért, hadd legyen már jobb a sok szerencsétlen banánültvenyén keccsölő munkásnak (is). Erre persze a Chiquita, középső ujjával a nagy rivális Dole seggében és viszont, kórusban hörögte, hogy a nagy lófaszt, nem engednek a profitból. Nehogy má' 10 centtel nagyobb legyen a költségük egy láda banánon, hússzal meg egy láda ananászon, mint Costa Ricában, mert ha igen, akkor a 30 millió ládányi össztermelés bukóját bizony néhány melós kirúgásával tudják csak kompenzálni, az meg szar lenne mindenkinek. Persze nem ezért, de Zelaya hamarosan ment a levesbe, és a fizetések nem lettek magasabbak.
A Chiquita volt az első olyan amerikai válallat, amelyet rajtakaptak és bűnösnek találtak abban, hogy terrorista szervezettel bizniszel. (Mondjuk ez egy Kolumbiai sztori) Azzal védekeztek, hogy a saját biztonságukat próbálták szavatolni.
Tanulság: ha banánnal játszol, könnyen feldughatják a te seggedbe is.
/a szerző szereti a banánt és gyerekkorában gyűjtötte a Chiquita-matricákat/