A nyolcvanas évek elején közel 100000 ember halt meg az El salvadori polgárháborúban. Aki tudott, menekült az országból, több mint egymillióan - vadabb becslések szerint kétszer ennyien - az Egyesült Államokat, azon belül is Los Angelest vették célba. A Rampart körzetben tömegével letelepülőket nem nézték jó szemmel a többségében latin helyiek. A munka híján amúgy is csak tengő-lengő salvadori fiatalokat olyan bandák tagjai basztatták, mint a legnagyobb és legjobban szervezett latino gang, a 18th Street. A gerillaháborúban edződött sűrűbb arcok válaszul megalapították a Mara Salvatruchát (MS-13), minden idők egyik legbrutálisabb bűnbandáját.

A kőkemény leszámolásairól és extrém brutalitásáról híres csapat gyorsan kihúzta a gyufát az amerikai rendőrségnél is, akik fáradhatatlanul fogdosták össze és zsuppolták vissza a banda tagjait, baszkódjon velük a salvadori büntetés-végrehajtás, ne az ő börtönrendszerüket terheljék. A guezaltepeque-i börtönben persze tovább élt az MS-13 hierarchikus rendszere, sőt az onnan irányított banda egyre nagyobbra nőtt, immár otthon, El Salvadorban is. (A növekedésre jellemző, hogy egy napon(!) negyven srác jelentkezett bandatagnak, ahol a felvételi egyszerű és gyors: ha kibírsz egy 13 másodperces verést lábon, tag vagy.)

Néhány éven belül a Mara Salvatrucha nem csak az USA-ban és El Salvadorban, de Guatemalában és Hondurasban is óriásira nőtt, catracho barátainknál a taglétszám 35-40.000 körül tetőzött. Brutalitásuk nem állt meg a védelmi pénzek kifizetésével problémázó üzlettulajdonosok megcsonkításánál vagy a rivális dílerek nyílt utcán való szitává lövésénél, 1997-ben például a honduraszi elnök, Ricardo Maduro fiát rabolták el és ölték meg, 2002-ben pedig egy buszt rohantak le Tegucigalpában, majd kivégezték mind a 28 utast, köztük 7 gyereket. A nyílt erőszak egyértelmű üzenet volt a kormánynak, mi vagyunk az erő, a törvény, az MS-13-at nem állíthatja meg senki és semmi.

Szerencsére az egyéb ügyekben sokat tökölődő honduraszi kormány nem szart be, a térségben elsőként bandaellenes törvényt alkotott, és beleállt a harcba az utcákat uraló géppisztolyos vadállatokkal szemben. A törvény például kimondta, hogy ha valaki csak bandatagnak néz ki, már azért be lehet zsuppolni. A gyakran tarkótól pöcsig a Mara jelképeivel és nevével kivarrt arcoknak pedig konkrétan a homlokukra volt írva, yo soy un criminal, biztos úr!

A bekeményítés után néhányszor előfordult, hogy kisebb-nagyobb bandavezérek eltűntek vagy otthonukban jobblétre szenderültek homlokukban egy méretes lyukkal, sőt egymás után két börtönben is tűz ütött ki az MS-13 tagok körletében. A balesetben sajnálatos módon összesen 164 rosszfiú égett szénné vagy fulladt meg a füsttől. Az eseteket forszírozó emberjogi szervezetek felvetését, hogy a hatalom halálbrigádokat működtet és szisztematikusan gyilkolássza a bandatagokat, a kormány határozottan visszautasította.

Ahogy az a latin bandáknál lenni szokott, ha megunod a bűnözést, nem ildomos egy kedd este azzal jönni a csoportvezetődnek, hogy holnaptól nem jönnél és a felmondási idődtől is eltekintenél. Illetve megpróbálhatod, csak kinyírnak, mint a szart. Ja, és a családodat is. A leghíresebb kiugró arc egy guatemalai figura, Edward Guzman volt, aki 14 évesen lépett ki(!) és egészen az Egyesült Államokig menekült a korábbi spanjai elől. 16 évesen az amerikai hatóságok visszabaszták Guatemalába. 2004 március 20-án lement tejért, öt házzal arrébb szitává lőtték. Mivel a bandajeleket a srácok elég feltűnő helyekre varratják fel magukon, nem kell ahhoz strandra menniük, hogy kiderüljön, nem a gyüliből jöttek épp, ahol zsoltárokat gyakoroltak a tesókkal. A bandatetkók eltávolítása elég melós, a lakossági megoldás a sajtreszelő, de mivel a honduraszi kormány energiát nem kímélve igyekszik jó útra téríteni az erre hajlandó gengereket, TB-re lehet kérni a lézeres/sebészeti billogmentesítést.

A harc persze szinte reménytelennek tűnik. Csak az utóbbi két hétben két címlapos utcai leszámolás volt Tegucigalpában, egyszer négyen, másszor pedig öten maradtak vérbe fagyva az utcai lövöldözések után a flaszteron.

A latin bandák nyilván nem csupán Közép-Amerika problémája, csak az eszközeik szerényebbek, mint például a méretéből fakadóan taglétszámban is magasan első USA-ban, ami eleget kergeti a saját bűnözőit, meg a drogprobléma forrásaként leginkább felelőssé tehető kolumbiaiakat. A catracho nehézfiúkat meg visszaadja Hondurasnak, oldják meg ők. Nem fogják.

(A Sundance-en 2009-ben rendezői díjas Sin Nombre című mozi egy honduraszi bandázós srác kiugrásáról szól, akit érdekel a téma, annak javasolt a film.)